Meditáció

Szabadulás az idõ hálójából

Meditáció nélkül nincs önismeret, és önismeret nélkül nincs meditáció. Azzal kell tehát kezdeni, hogy megismerjük önmagunkat. Nem juthatunk messzire, ha nem közelrõl kezdjük, anélkül, hogy megértenénk a gondolat, érzés és cselekvés mindennapi folyamatát. A gondolatnak meg kell értenie saját mûködését, és ha közben figyeljük magunkat, rájövünk, hogy a gondolat ismerttõl ismert felé halad. Nem gondolhatunk az ismeretlenre. Amit tudunk, nem valódi, mivel tudásunk az idõhöz kötõdik. Nagyon fontos feladat volna kiszabadulni az idõ hálójából, nem pedig az ismeretlenre gondolni, hiszen amit nem tudunk, arra nem is gondolhatunk. Imáinkra választ az ismerttõl kapunk. Az ismeretlen befogadásához magának az elmének kell ismeretlenné válnia. Az elme a gondolkodás folyamatának és az idõnek az eredménye, és ez a gondolkodási folyamat véges. Az elme nem gondolhat olyanra, amely idõtlen vagy örökkévaló. Ezért az elmét meg kell szabadítani az idõtõl, az elme idõhöz kötött folyamatainak fel kell oldódniuk. Amikor az elme teljesen megszabadul a tegnaptól -és éppen ezért nem használja a jelent a jövõ eszközeként-, csak akkor képes az örökkévaló befogadására... A meditációban tehát azzal kell törõdni, hogy megismerjük önmagunkat, nem csak a felszínt, hanem a belsõ, rejtett öntudatot is. Ennek ismerete és a kondicionáltságtól való megszabadulás nélkül képtelenek leszünk túllépni az elme korlátain. Ezért szükséges elhagyni a gondolkodás folyamatát, és ennek feltétele, hogy az egyén megismerje saját magát. A meditálás tehát a bölcsesség kezdete, amely azonos a szív és az elme megismerésével.

Lépésrõl lépésre végigmegyek a meditáción. Senki se remélje azonban, hogy a végére pontos leírást kaphat arról, mi a meditáció. Amit most csinálunk az is része a meditálásnak. Elsõ tennivaló, hogy tudatosulnia kell a gondolkodóban, nem szabad próbálkozni az ellentmondás feloldásával, vagyis ne húzzunk falat a gondolat és gondolkodó közé. A gondolkodó pszichológiai egység, aki ismeret formájában halmozza fel a tapasztalatokat. Õ az idõhöz kötõdõ központ, amely örökké változó környezeti hatások eredménye. A gondolkodó ebbõl a központból szemlélõdik, figyel és tapasztal. Amíg valaki nem érti meg ennek a központnak a felépítését, addig állandó lesz a konfliktus. Az ezzel küszködõ elme képtelen megérteni a meditálás szépségét és mélységét.
A meditálásban nincs szükség gondolkodóra, ami azt jelenti, hogy a gondolatnak be kell fejezõdnie anélkül, hogy a vágy valamilyen eredmény elérésére késztetne. Nem a légzési technikán múlik, és azon sem, hogy az orrunk hegyét figyeljük, vagy pedig valamilyen trükkel energiához jutunk. Fölösleges bármilyen hókuszpókusz... A meditáció nem olyasmi, ami elkülönül az élettõl. Amikor autót vezetünk, vagy buszon ülünk, amikor céltalanul fecsegünk, amikor magányos erdei sétánk során széltõl sodort pillangót csodálunk meg -válogatás nélkül tudatosítanunk kell magunkban, hogy mindezek részei a meditálásnak.

Vajon az igazság végsõ, abszolút, és állandó? Szeretnénk, ha korlátlan volna, mivel akkor menedékre lelnénk benne. Szeretnénk, ha állandó volna, mivel akkor ahhoz tartanánk magunkat, boldogságot találnánk benne. Felmerül a kérdés, abszolút-e, folyamatos-e és állandóan megtapasztalható-e az igazság? A tapasztalás ismétlõdése vajon csak az emlékezetet dolgoztatja meg? Nyugalmi pillanatban tapasztalhatok bizonyos igazságokat, de ha ragaszkodom az emlékezeten keresztüli tapasztalathoz, ezt abszolútnak és állandónak tekintem, az már maga az igazság volna? Azonos-e az igazság a folytonossággal és az emlékezéssel? Esetleg csak akkor találhatunk rá az igazságra, amikor az elme végleg lecsendesedett? Ha az elmét nem ragadják el az emlékek, nem használja az emlékezést a felismerés fõ eszközeként, de tudatában van mindennek amit mondunk, tud minden kapcsolatunkról és tevékenységünkrõl, minden pillanatban felismeri az igazságot. Ez már biztosan a meditálás útja volna? Csak akkor nyílik lehetõség a megértésre, ha az elme nyugodt, ami viszont nem következhet be, amíg saját magáról nem vesz tudomást. Ez a tudatlanság nem szûnik meg valamilyen fegyelmezésen keresztül, sem modern vagy õsi tekintély alapján. A hit csak ellenállást és elszigeteltséget eredményez, így viszont nincs esély a megnyugvásra. Nyugalomra csak akkor lehet számítani, amikor teljesen megértjük saját magunkat -a bennünk zajló különbözõ konfliktusokat. Mivel ez nagyon kimerítõ feladat, másoktól szeretnénk ellesni mindenféle trükköket, amelyeket meditálásnak nevezünk. Az elme trükkjei azonban nem azonosak a meditálássál. A meditáció az öntudat kezdete, és meditáció nélkül nem létezhet öntudat.

A nyugodt elme nem vágyik semmilyen tapasztalatra. Ha pedig nem keresi azt, teljes nyugalomba kerül, nem jön elõ semmi a múltból, ezért megszabadul az ismerttõl. Ha elmegyünk ilyen messzire, rájövünk, hogy van az ismeretlennek egy olyan mozgása, amely nem azonosítható, nem lefordítható, nem megfogalmazható. Felismerjük milyen mérhetetlen nagyságú ez a mozgás, amely idõtlen, mivel nincs idõ és tér, nincs tapasztalni való, nincs elérhetõ cél és teljesítmény. Az ilyen elme tudja, mit jelent alkotni, de ez nem a költõ, a festõ vagy írástudó alkotása. Ennek az alkotásnak nincs különleges indítéka, nem akar semmit sem kifejezni. Ez az alkotás szeretet és halál.
Mindez az elsõ lépéstõl az utolsóig nem más, mint meditáció. Aki képes meditálni, muszáj, hogy értse saját magát. Önmagunk megismerése nélkül nem juthatunk messzire. Bármennyire szeretnénk azonban messzebbre jutni, csak saját határainkig érhetünk el. Önmagunk kivetítése nagyon közeli és nem vezet sehová. A meditálás az alapok haladéktalan lefektetésének a folyamata, és ez természetesen -minden erõfeszítés nélkül- elvisz a nyugalmi állapotba. Az elme csak ekkor szabadul ki az idõ, a tapasztalat és a tudás rabságából.

Próbáljátok ki ezt - ne valamikor a távoli jövõben, hanem már holnap, vagy akár ma délután. Ha túl sokan vannak körülöttetek, ha túl zsúfolt az otthonotok, vonuljatok el valahová, üljetek le egy fa alá vagy a folyó partjára, és csendben figyeljétek meg hogyan mûködik az elmétek. Ne próbáljátok korrigálni a mûködését, ne jelentsétek ki, hogy "ez jó, az pedig rossz", csak figyeljétek meg a folyamatot úgy, mintha egy filmet néznétek. Ha moziba mentek nem vesztek részt a filmben, színészek és színésznõk játszanak benne, ti pedig csak figyelitek, mi történik a vásznon. Ugyanígy figyeljétek meg azt is, hogyan mûködik az elmétek. Ez nagyon érdekes dolog, sokkal érdekesebb, mint bármilyen film, mert az elmétek nem más, mint a világ összességének esszenciája, és magában foglal mindent, amit az emberi lények valaha is megtapasztaltak. Értitek ezt? Az elmétekben benne van maga az egész emberiség, és ha felismeritek ezt, végtelen együttérzés fog eltölteni benneteket. Ebbõl a megértésbõl hatalmas szeretet születik; így ha ezután szeretetre méltó dolgokat láttok, tudni fogjátok, mi a szépség.

Fõlap